Posledná vec

(By Leopold Lahola)

Size	20 MB (20,079 KB)
Format	PDF
Downloaded	570 times
Status	Available
Last checked	7 Hour ago!
Author	Leopold Lahola

“Book Descriptions: Orest Piloty semmit se bízott a véletlenre, azért a kelleténél hosszabb ideig maradt a híd közelében, amit épp most röpített a levegőbe. Aknász lelke, józan eszével ellentétben, arra késztette, maradjon a robbanás hatókörében, hogy érje el a légnyomás terjedő hulláma. A harcoló német csapatok hátában folytatott kártevésért ítélték el, és Dachauba került. A háború után Orest Piloty visszavárt a városba, ahol senkije sem volt és ahol senkit nem is keresett, szobát juttattak neki egy kiürített kis szállodában, úgy–ahogy berendezkedett benne, és egy este az ajtó rése alatt talált egy odaszúrt meghívót a volt német foglyok ismerkedő estélyére. Az egyedül töltött estéket ugyan jobban kedvelte, azért csak egy percre beugrott a kis Redutba, ahol többnyire azok szoktak találkozni, akiket a véletlen sodor össze. Az első világháború után az olasz és szerb légió tagjai jöttek itt össze, s talán azóta maradt meg a sarkokban a nyomasztó pókhálószag.
Aznap este Orest Piloty egy lapos arcú asszonyt látott, aki a tahiti nők képeire emlékeztette, megfigyelte kiálló pofacsontját, mely megszabta szeme ferdeségét is. Annyira vonzotta, hogy már az első pillanatban szerette volna megérinteni, magához ölelni. A nő szívesen táncolt vele, hozzábújt, önként és oly közel, hogy jól el tudta képzelni teste formáit, s ezt minden érzékével szívesen cselekedte. Mikor a szünet elválasztotta őket egymástól, hörpintettek sörükből, aztán ismét a táncba menekültek, s még bátrabban összemérték termetüket. A nő alacsonyabb volt nála, és így a haját simogatta, s minthogy ezt nem vette rossz néven, ajkával megérintette a nyakát. Szemmel láthatóan beleremegett, és ebből azt a következtetést vonta le, hogy nincs semmi kifogása az efféle közeledés ellen. Terveket szőtt, egy hét múlva találkoznak, egy hónap múlva meghívja magához, elvégre mindketten meglett emberek. Hála istennek, hogy eszébe jutott valakinek ilyen estélyt rendezni. Egyszer minden véget ér, a háború is, és ideje már mindent újrakezdeni, ismerkedési est ez, az elesettek emlékének egyperces csenddel adóznak, senki sem követelheti, hogy az egész estét nekik szenteljék. Orest Piloty húsz hónapon át ki se mozdult dohos szállodai szobájából, s ebből most már igazán elege volt, hadd húzzanak valami rendes nótát, nem akarja többé a sötét harctéri éjszakába szálldosó golyók fütyülését hallani. Ez már mögöttük van, a nő is így vélte, az ő kis tahiti barátnője, aztán észrevette, ahogy ellustul, és elmaradozik a lába, és arra vár, hogy izmos combja nekifeszüljön, valóban kitűnő ötlet volt ez az estély. Az ember mégiscsak valahogy övéi között érzi magát itt. Az alsókarjukra tetovált számok szerint ismerték fel egymást, s úgy látta, ki–ki furcsa vonzalmat érez a hely iránt, ahol megkínozták, mintha ezáltal községi illetőséget nyertek volna ott. Orest Piloty nem akart a múltról beszélni, és nem is beszélt róla, míg a kis tahiti barátnője észe nem vette jobbján a fekete kesztyűt.”